Család születik

Várandósságom közepe felé egy kedves barátom a mellékelt kis olvasmánnyal lepett meg. Rendkívül jót derültem az íráson, ami a magzat, majd a kisbaba szemszögéből mutatja be a szülővé válás feledhetetlen mozzanatait. Ezúton is köszönöm, Frigya! :)

Nógrádi Gábor - Hogyan neveljük az édesanyákat?

Az édesanya nevelése a születésünk előtt kilenc hónappal kezdődik. Ennek az állapotnak persze vannak technikai akadályai. Odabentről még nem tudunk kiüvölteni neki, mint tíz év múlva a klotyóról, hogy „Anyaaaaa! Nincs papííír!” Szerencsére ekkor még nincs is szükségünk papírra.

Arról, hogy embrióként milyen nyelven beszélünk az édesanyánkkal, fogalmunk sincs, de az a fontos, hogy érti. Az édesanya nevű hordozórakéta ekkor még általában nagyon értelmes és jó magaviseletű tanítvány. Ha szomjasak vagyunk, anyánk hanyatt-homlok rohan vizet inni. 
Ha a fejlődésünkhöz hiányzik a só, ráveti magát a sótrartóra. Ha a mész hiányzik, akkor anyánk nyalogatja a vakolatot. Az is előfordul, hogy éjfélkor felkölti a mellette horkoló idegen pasast, akit később majd apukámnak kell szólítani, és elküldi dobostorta után, a hideg éjszakába. 

Néhány hónap múlva már jól látható lábmunkával folytathatjuk nevelési erőfeszítéseinket. Egy rúgás: nem jól fekszel. Két rúgás: kávé, cigaretta tilos. Három rúgás: mondd meg apukámaranyomnak, hogy kapcsolja át a tévét, mert nem bírom hallgatni ezeket a lövöldözős filmeket. 

Ez az egyszer rugdosásos nevelési technika a születésünk után egy ideig nem használható. Ekkor bevetjük az ötmacskafarkára-léptek módszert, mert másképpen sem anyánk, sem a borostás képű családi rabszolga nem érti, mit akarunk. Ha például értelmes pislogásokkal és gőgicsével a tudomásukra hozzuk, hogy tele a pelenka, akkor nem a kezük jár, hanem a szájuk, hogy vajon Oxfordba vagy a Harvardra irassanak-e majd be minket, azzal a lenyűgöző Einstein-pillantásunkkal. Kénytelenek vagyunk átmenni szirénába és így felvilágosítani őket arról, mi a helyzet a kakafronton. 

Édesanyánk különösen éjszaka nehéz felfogású. Gyakran előfordul, hogy először meg se moccan, és ha a második, harmadik sikolykísérletre végre méltóztatik ijedtében leesni az ágyról, arra hivatkozik, hogy fáradt. Mi az, hogy „fáradt”? Én nem vagyok fáradt? Azt hiszik a nevelés sétalovaglás? Egész nap mást se csinálok, mint megpróbálok rendes, első üvöltésre talpra ugró szülőt faragni belőlük és akkor még nekik áll feljebb? Van ezeknek fogalmuk, mennyi energiába kerül például visszaüvölteni a cumit a számba? Esküszöm, néha már azt is megbánom, 
hogy megszülettem. Ezeknek?!

Végül sok év alatt, hosszú, szívós munkával sikerül elérni a nevelés örök és legfontosabb célját. Azt, hogy édesanyánk önálló, szabad akaratú és határozott személyiségnek érezze magát, aki mindig azt csinálhat, azt tehet, amit mi akarunk. 
Két dologról azonban sohasem tudjuk leszoktatni az édesanyánkat. Az egyik az, hogy minden pedagógiai erőfeszítésünk dacára szeressen bennünket. A másik pedig, hogy ne mossa ki a kedvenc zokninkat, amit csak hat napja hordunk.

Fotó: http://www.mandiemese.blogspot.com/ és RV